A BESZÉDHALLÁS-BESZÉDPERCEPCIÓS DIAGNOSZTIKA BUKTATÓI (Szakembereknek!)

A BESZÉDHALLÁS-BESZÉDPERCEPCIÓS DIAGNOSZTIKA BUKTATÓI (Szakembereknek!)

Dr. Schneider Júlia –  Dr.Simon Ferenc

A fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus nap mint nap találkozik azokkal a gyermekekkel, akikre a figyelmet a pedagógusok hívják fel. A gyerekek olvasási teljesítménye és helyesírása – átlagos vagy átlagon felüli intelligenciamutatóik ellenére – eltér az adott pedagógiai körülmények (osztályfok és módszer) között elvárható követelményektől.

Iskolai kudarcaik nemritkán viselkedési zavarokat, illetve pszichoszomatikus tüneteket okoznak. A „felszínen” mutatkozó figyelemfelhívó gyanújelek sokszínűek, a pedagógus segítséget kér saját maga, illetve a gyermek számára. A jelzések következtében kezdődő, a problémát feltáró komplex diagnosztikai rendszerben kerül sor a tüneti együtt járások és azok keletkezési okainak megismerésére, és pl. a lehetséges tanulási zavar megállapítására. A diagnosztikus munka rendszerében többek között helyet kap a beszédhallás- és beszédpercepciós eljárás is.   

A gyakorlat szerint, e munka során, a hallásállapot vizsgálata sok esetben nem kap kellő hangsúlyt, illetve korszerű technikai megvalósulása elmarad. 

A tanulmány (szakcikk) a korszerű hallásvizsgálatra (majd az erre épülő beszédhallás- és beszédmegértés-vizsgálatra) és annak eredményét figyelembe vevő terápiás munkára hívja fel a figyelmet.

A DISZLEXIA DEFINÍCIÓJÁNAK KRITÉRIUMAI

A diszlexia meghatározása több diszciplína törekvése. Ma a diszlexia definíciójának hivatalos gyakorlata a BNO és DSM-IV klasszifikációs rendszerekre épül. A pedagógiai, pszichológiai és orvosi megközelítések más kritériumrendszer alapján határozták és határozzák meg a diagnózist (Csépe, 2002, 2006, 2007; Gereben, 1995). 

A korszerű definíciók a diszlexiát nagyon szigorú kritériumok figyelembevételével határozzák meg, melyben kizárásos kritériumként szerepelnek az érzékelési zavarok. Az érzékelési zavar fogalma sem pontosan definiált.

A teszt elvégzésekor átmenetileg fennálló érzékszervi eltérés (pl. vezetéses hallászavar) ronthatja (ha átmeneti jelleggel is, a teszt elvégzésének időpontjában) a teszt végeredményét, ezáltal a gyermekről kialakított véleményt. A gyakorlatból merített helytelen tapasztalat azt bizonyítja, hogy a diagnoszták általában nem szakszerűen járnak el. A diagnosztikai eljárás sorrendje a mindennapi gyakorlatban az, hogy a tesztekben mutatkozó nagyobb eltéréskor kerülnek a gyermekek hallásvizsgálatra, miközben diagnózis kerül a gyerekről kiadott vizsgálati dokumentációba, és javaslatként kérik a hallás megítélését.  

Az idegrendszer működése során az információ feldolgozása csak egy utat követhet, az érzékszervben történő folyamatok az elsők, majd az érzékszervben keletkezett ingerület bekerül a központi idegrendszerbe, ahol a dekódolási folyamat zajlik. Tekintettel arra, hogy a dekódolási folyamatok önállóan nem, csakis az érzékszervekkel együtt vizsgálhatók, a diagnosztikai folyamat első lépése az érzékszervi diagnózis kellene, hogy legyen. 

Általában minden tanulási zavar (pl. figyelem), de főként a beszéd- és nyelvi fejlődéssel kapcsolatosak esetén igen nagy szakmai hiba, ha nem tisztázott a hallási érzékelés átmeneti, netán tartós zavara.

Sajnos a hazai gyakorlatban ez gazdasági (pénz)kérdés is, hiszen még a komplex diagnosztikai munkára specializálódott intézményekben (nevelési tanácsadók, szakértői bizottságok) sem áll minden alkalommal rendelkezésre elegendő szakember (pl. szakorvos), nem beszélve a szakorvosi vizsgálattal kapcsolatos további speciális diagnosztikai igényekről. 

A BESZÉDÉSZLELÉSI ÉS BESZÉDMEGÉRTÉSIFOLYAMAT ÉS A HALLÁS

A beszédészlelési és beszédmegértési folyamat alapja az ép hallás. A hallás átmeneti zavarai (felső légúti hurutok, arcüreggyulladás, középfülgyulladás, fülkürthurut, megnagyobbodott orrmandula, légúti allergiák) hatással vannak a beszédpercepciós folyamat működésére (vö. Gósy, 2002). A beszédészlelési és beszédmegértési folyamat vizsgálatánál ezért elengedhetetlenül szükséges a hallás megítélése, mert differenciáldiagnosztikai jelentőséggel, terápiás konzekvenciával bír.

A hallás perifériás része a hangrezgést többlépcsős mechanizmussal elektromos impulzussá alakítja. Amennyiben a középfül folyamatai ezt a jelátalakítást befolyásolják, megváltoztatják, torzítják, akkor már nem a környezetből érkező hangingernek megfelelő rezgés jut a szőrsejtekhez, így azok ép működés esetén is a „torzult” rezgésnek megfelelő elektromos impulzust hozzák létre. Ezt a „torz” elektromos impulzust dolgozza fel az agy. Ha olyan gyereket vizsgálunk, akinél a hang-átalakítási (jel-átalakítási) folyamatban történik a „torzulás”, annak ellenére, hogy megfelelő a belső fül működése, ép a hallóideg, megfelelően érett és pontosan működik a dekódolási folyamat, mégis pontatlan, hibás beszédészlelési folyamatot mérünk. Ebben az esetben a beszédészlelési folyamatok fejlesztése nem lehet kellően hatásos, mert a hangátalakító rendszer a fejlesztő verbális feladatsorok elhangzásakor továbbra sem az eredeti akusztikai jelet, hanem „torzított” rezgéseket közvetít a szőrsejtekhez. Ennek következtében azok is „torzított” idegimpulzusokat hoznak létre, s a dekódolási folyamat a „torzított” idegimpulzusok feldolgozását végzi. Ilyenkor a jó beszédfeldolgozás ellenére is hibás végeredményt kapunk. 

A BESZÉDFELDOLGOZÁS DIAGNOSZTIKÁJA GMP TESZTTEL

Az első lépés a GOH-vizsgálat. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a differenciáldiagnosztikai kérdéssel, vagy egyéni terápia beállítására hozzánk kerülő gyermekek nagy részénél készült GMP-diagnosztika. A vizsgálatok a GMP 2- vel indulnak, rendszeresen elmarad a GMP1, azaz a GOH-vizsgálat. 

A GOH-eljárás (vö. Gósy, 2004; Gósy és Horváth, 2007) hanganyaga mesterségesen előállított, speciálisan szintetizált egy szótagú szavakból áll. Ezeket meghatározott intenzitásértéken, fülhallgatón át hallják a gyermekek. Külön vizsgáljuk a jobb oldali és a bal fület. A gyermek feladata a hallott szó, hangsor megismétlése elhangzás után azonnal (függetlenül attól, hogy az adott szót értette-e vagy sem). A GOH-tesztlapon jelöljük (vagy beírjuk) a megismételt hangsort. Az I. oszlopba a jó válaszok, a II–IV. oszlopokba a hibás válaszok kerülnek a feldolgozási zavar súlyosságának megfelelően (a II. oszlopba kerülő ismétlések enyhébb, a IV. oszlopba kerülők jelentős eltérést mutatnak). Jó válasznak csak a pontos ejtés fogadható el. A vizsgálati időtartam 6–10 perc.

 A GOH-vizsgálat sokkal inkább a hallás zavaraira utal, mint a beszédészlelés folyamatára. Más megfogalmazásban: a szintetizált szavak pontos vagy hibás ismétlései a jelátalakításról adnak felvilágosítást, így differenciálhatóvá válik a beszédészlelés-beszédmegértés folyamatában a hallás mint jelátalakító rendszer és az agyi dekódoló folyamatok eltérése. A GMP-vizsgálatot ezért csak a GOH eredményeinek ismeretében, illetőleg a hallás rendezése után érdemes elvégezni. A GOH nyújtotta információ hiányában nem ítélhető meg, hogy a beszédészlelési folyamat a jelátalakítás hibája, avagy a dekódoló folyamat pontatlan működése miatt szenvedett-e zavart, esetleg mindkét területen eltérések mutathatók ki (Schneider és Simon, 2007).

A GOH-tesztek dokumentálásával kapcsolatosan a beszédpercepció-terápiával foglalkozó tanfolyamunkon a hallgatóság részéről nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a „jó válasz” minősítésekor nem használják konzekvensen a „jó válasz a pontos ejtés” kritériumot. Jó válasznak minősítik pl. a konzekvensnek gondolt zöngétlenítést (paralaliat). Ez esetekben felderítetlen marad az a jelenség, melynek során jelentős eltérés lehet az ejtésben a jobb és a bal fülbe érkező tesztszavak ismétlésekor. Példánknál maradva: az egyik fülbe érkező tesztszavak ismétlésekor zöngétlenít, a másik fülbe érkező tesztszavak ismétlésekor nem zöngétlenít a gyerek. Ezt a jelenséget a pontos dokumentálás feltárja. Ez egyértelmű bizonyítéka a „motorikus ügyetlenség” helytelen megítélésének.

A GOH- és GMP-tesztek standardja hatéves korra (de az iskolakezdésre mindenképp) 100% (Gósy, 1995; Gósy, 1995/2006). Azok a gyerekek, akikkel a fejlesztő pedagógus az iskolában találkozik, az olvasáselsajátítás nehézsége, a helyesírás életkori átlagtól való eltérése okozza az első kudarcot, már az előbb említett hatéves kornál idősebbek. Sokszor az olvasási zavarok és helyesírási problémák csak a felsőbb osztályokban válnak nyilvánvalóvá. A gyermek teljesítményében legfeljebb a lassúság az egyetlen „eltérés”, ami feltűnhet az olvasás-írás kezdetekor az alsóbb osztályokban. A tesztek elvégzésekor ezeknél az idősebb, nyolcéves vagy ennél is idősebb gyermekeknél van szükség az igazi precizitásra és rutinra, hiszen a kis bizonytalanságok, javítások, lassúbb válaszok a helyes megoldásoknál is azt jelzik, hogy kompenzáló mechanizmusok működtetésére kényszerül a gyerek. Vonatkozik ez a GOH- és GMP-tesztekre egyaránt. A beszédhallás megítélésénél a GOH-tesztszavak lassúbb (latenciaidő utáni) helyes ismétlése az idősebb gyermekeknél felhívhatja a figyelmet kisfokú vezetéses hallászavarra, melyet csak a nagyon gondos anamnézis, a tünetek feltérképezése, gondos kivizsgálás tárhat fel.

 

A BESZÉDPERCEPCIÓS DIAGNOSZTIKA SORÁN SZERZETT TAPASZTALATAINK

Közel 15 év beszédészlelési, beszédmegértési vizsgálatai során szerzett tapasztalataink, megfigyeléseink, diagnosztikai nehézségeink, terápiás kudarcaink és sikereink tanulságait összegezzük gyakorló orvosként. A beszédpercepciós vizsgálatokat (GOH és GMP) minden alkalommal a gyermekek teljes egészségügyi dokumentációjának részletes áttekintése, valamint fizikális vizsgálata után végeztük el. E vizsgálatok kiterjedtek a száj, garat, fül, dobhártyák és orrjáratok vizsgálatára is. Azokat a gyermekeket, akiknél a beszédpercepciós vizsgálatok során hallászavar gyanúja merült fel, fül-orr-gégészeti vizsgálatra küldtük. A klinikai hallásvizsgálatokkal csak az esetek töredékében kaptunk megerősítést, miszerint a hallással (is) van probléma. Kerestük a választ arra, hogy a saját, GOH vizsgálati eredményeink és a kapott szakorvosi diagnózisok miért különböznek. Felmerült ennek következtében az, hogy a klinikai gyakorlatban szokásos hallásvizsgálat alapján „ép hallónak” diagnosztizált gyerekek vajon a beszédfeldolgozás szempontjából is „ép hallóknak” nevezhetők-e. 

Visszamenőleg áttekintve észleltük, hogy a korábban sikertelen fejlesztések hátterében nagyon sokszor a GOH-vizsgálattal igazolt, ám az orr-, fül-, gégész-szakorvosi hallásvizsgálattal „ép hallásúnak” minősített gyermekek kudarcos esetei álltak. Természetesen előfordult, hogy a fejlesztő feladatsorokat a szülők a gyermekkel nem gyakorolták, de nem ez volt a jellemző.

Sokéves munkánk eredményeként megtaláltuk az okot és a segítség lehetőségét, amelynek alkalmazása után a beszédpercepciós fejlesztő terápiánk hatásfoka ugrásszerűen megnőtt; a gyermekek olvasás-írás teljesítménye javult. Iskolai jegyekben is megmutatkozó eredményeket értünk el. A tanulásra fordított idő lerövidült, ez nem elhanyagolható a gyerekek életminőségének szempontjából. A gyermekek képessé váltak az önálló tanulásra. A másodlagosan megjelenő viselkedési zavarok csökkentek, majd megszűntek. A tanulási problémások önértékelése javult, szorongásuk jelentősen oldódott. A másodlagosan kialakuló pszichoszomatikus tünetek (fejfájás, hasfájás, éjszakai bevizelés stb.) lényegesen csökkentek, majd elmaradtak. 

Hangsúlyozzuk, hogy a gyerek sorsának szempontjából nagyon fontos információ, hogy a hallásvizsgálatot milyen módszerrel végezték, minek alapján jött létre az „ép hallás” diagnózisa. Ismernünk kell tehát az elvégzett vizsgálatot, azt, hogy mit mér az adott vizsgálóeljárás, milyen az ép működés eredménye, és tudnunk kell értékelni a kapott eredményt. Elengedhetetlen az orvosi szempontoknak, illetve az agy működésével foglalkozó kutató, gyógypedagógus, pszichológus, avagy bármely más szakember megközelítései különbözőségeinek a figyelembevétele. A rutin hallásdiagnosztikában (a fül-orr-gégészeti rendeléseken) nem a finom halláseltérés megítélése a feladat, hanem annak eldöntése, hogy fennáll-e betegség: gyulladás, károsodás, hallásvesztés vagy jelentős halláscsökkenés stb. Az orvos feladata az, hogy megítélje, szükséges-e orvosi beavatkozás (gyógyszeres kezelés, arcüregöblítés, paracentésis, orrmandula-kivétel, tubusbeültetés, hallókészülék-rendelés stb.). Ez azonban a beszédpercepciós diagnosztikában a finom beszédhallás-eltérés felismeréséhez és korrigálásához nem elegendő. A jó beszédhallás feltételeinek megteremtése orvosi feladat (lenne). A napi betegellátás terhe mellett a fül-orr-gégész nem tud foglalkozni a beszédfeldolgozás finomságával, a beszédhang és a szinuszhang közti különbséggel, a dekódolás folyamatával, a fonémareprezentáció kialakultságával, a fonéma-graféma megfeleltetéssel, az írás-olvasás problémakörével. Mindez nem „orvosi” feladat; mint ahogy a gyerekek iskolai kudarca sem fül-orr-gégészeti témakör. 

Csépe (2006, 104) konkrétan meg is fogalmazza kételyeit a látási és hallási érzékelés zavarainak megállapításával kapcsolatosan. A diszlexia meghatározásában (DSM-IV) szerepel az érzékelési deficit; diszlexia akkor diagnosztizálható, ha az olvasási nehézségek meghaladják az ahhoz rendszerint társuló érzékelési zavar mértékét. Kérdés, hogy a) felmérik-e valóban a látási és hallási érzékelés zavarának mértékét, b) differenciált-e a hazai diagnosztikában az érzékelés és észlelés zavarainak megállapítása. Ha e kérdések bármelyikére nem a válasz, akkor elég esetleges lesz annak megállapítása, hogy kit is tekinthetünk diszlexiásnak (Csépe, 2006).

 A beszédpercepció fejlesztése csak és kizárólag megfelelő beszédhallás mellett hozhatja meg a remélt sikert. Számtalan logopédus, fejlesztő pedagógus számol be azokról a „kidobott” hónapokról, melyeket a beszédpercepció fejlesztésével töltöttek, és nem hozták a várva várt eredményt. A gyerek közben egy osztállyal feljebb lépett, nőttek az iskolai elvárások, a tananyag mennyisége, az időegység alatt feldolgozandó anyanyelvi anyag. A gyerek hátránya a mégoly segítőkész és szakszerű támogatás mellett sem csökkent, sőt nőtt. Ennek az a nagy veszélye, hogy a fejlesztők, a szülők és a pedagógusok az egyébként kitűnő fejlesztési módszert is hibásnak gondolják. A korrekció hiányában pedig a még meglévő kompenzáló mechanizmusai is kimerülhetnek, mely nemhogy az iskolai teljesítmény javulását hozná, hanem a hanyatlás jelei mutatkoznak. 

 

A KLINIKAI HALLÁSDIAGNOSZTIKA. A KÜSZÖBAUDIOMETRIA

 

Saját gyakorlatunkban minden tanulási zavaros gyereknél elvégeztük a GOH-vizsgálatot (vö. Gósy, 2004; Gósy és Horváth, 2007). Fül-orr-gégészeti vizsgálatra küldtük azokat a gyerekeket, akiknél hallászavar volt valószínűsíthető. A küszöbaudiometriás görbék megfeleltek várakozásunknak, azaz a GOH hibaszázaléka és a hallásküszöb átlaga között talált összefüggés igazolódott (Balázs és mtsai, 1997). A szakorvosi véleményezésben azonban a 10–20 dB-es légvezetéses hallásküszöbre rendre „ép hallás” diagnózis került. Ép hallásról a szakirodalom szerint akkor beszélünk, ha a légvezetéses küszöb 250 és 8000 Hz közötti tartományban 0 és 10 dB között húzódik. A vizsgálat „süket szobában” zajlik, ezek megengedhető zajszintjét szabvány határozza meg. A vizsgálathoz használt tisztahang, háttérzaj nélkül csak vizsgálati helyzetben létezik. A valóságban összetett hangjelenségeket hallunk, ráadásul zajos környezetben. A gyakorlat bizonyítja azt a véleményt, amelyet Hochenburger (2003, 50) így fogalmaz meg: „Nemcsak a laikusok, hanem sok szakember is úgy tartja, hogy a legfontosabb a légvezetéses hallásküszöb vizsgálata, tehát a leghalkabb tiszta hangoknak csendes környezetben való meghallása.” A 10–20–25 dB légvezetéses hallásküszöbbel jellemezhető gyerekek esetében nagyon gyakran egyéb vizsgálat nem történt, pedig az ún. impedanciavizsgálatok (a tympanometria- és a stapedius reflexvizsgálatok) (vö. Fent, 2007) sokkal érzékenyebbek. Hamarabb jelzik a középfül elváltozásait, mint ahogy az a halláscsökkenés küszöbaudiometriás méréssel kimutatható lenne. 

A gyakorlati probléma az, hogy a diagnosztizált „ép hallás” elkíséri a gyermeket a különböző pedagógiai, pszichológiai vizsgálatok során, s az esetleges zavarokat nem a hallás finom eltéréseiben, hanem a dekódolás folyamataiban, a reprezentáció kialakulásában, a figyelem eltéréseiben keresik. A küszöbaudiometria csak azokban az esetekben hozta meg a szakorvosi segítséget, ahol nagy volt az eltérés (a gyereknek adenotómiára, tubusbeültetésre, hallókészülékre volt szüksége). A kisebb eltéréseknél a küszöbaudiometria után a hallásdiagnosztika ritkán folytatódott az egyre kisebb eltérések felfedése irányába. 

TYMPANOMETRIA

 

A GOH-val kapott hibás ismétlések és a tympanometria compliance átlagának összevetésénél a statisztikai elemzések közepes korrelációt mutatnak az 50% alatti és erős korrelációt az 50% fölötti téves ismétléseknél (Balázs és mtsai, 1997). Megfelelő gyakorlattal a GOH szósorainak visszamondásából a tympanometriás görbe jellege, a nyomás eltérése is valószínűsíthető. A tympanometriás vizsgálatnál a probléma ismét a szakorvosi véleményezéssel van, amely szerint a kis eltérésű görbék esetén (A típusú, illetve gyakran a C típusú is) „ép hallást” véleményeznek. A kis eltérések is jelentős beszéd-feldolgozási zavarokkal járhatnak. A tympanometriás vizsgálatok azt mérik, hogy a fülbe adott teszthang hogyan jut át a hallójárat-dobhártya-hallócsont rendszeren a kengyel talpáig, illetve onnan a Corti-szerv külső szőrsejtjeiig, ezt neveztük korábban jelátalakításnak. 

A BESZÉDHALLÁST BEFOLYÁSOLÓ,MELLKÜREGEKBEN LEVŐ VÁLADÉKOK

A szakorvos által „ép hallónak” minősített, ám a GOH-vizsgálattal hibás válaszokat (is) adó gyermekek fizikális vizsgálatakor, illetve pontos anamnézis felvételekor felfigyeltünk azokra az apró tünetekre, amelyek nagyon gyakran panaszként és/vagy a tünetfelmérő kérdéseire adott válaszokból tűntek ki.

 Ezek: 1. krákogás, 2. torokköszörülés, 3. a szülő által „kerregés”-nek, „röfögésnek”-nek nevezett, orrban keletkező hangjelenségek, 4. éjszakai orrdugulás, 5. horkolás (orrgaratmandula eltávolítása után is), 6. jellemzően reggeli produktív orrfújás, 7. orrpiszkálás, orrturkálás, 8. éjszakai köhögés, 9. garatban csorgó váladék érzése, nyelése.

 Természetesen nem minden gyerekre jellemző az összes felsorolt jelenség, de a felsorolásból néhány igen. A tünetek az orr melléküreg-rendszereiben levő váladékok („hurutok”) következményei. Gyermekkorban a rhinitesekhez
(náthákhoz) gyakorlatilag mindig társul a melléküregek nyálkahártyájának érintettsége is (Mertz, 2002; Katona, 2003 ). Arcüreggyulladás esetén a kezdeti hurutos tünetek kialakulása után tíz nappal még fennáll a gennyes orrváladékozás, melyet a szülők elhúzódó náthaként fogalmaznak meg saját gyermekük kórtörténetének szabad elbeszélésében. A beszédpercepciós diagnosztikára hozott gyerekekre nem jellemző a láz, a fülfájás, a klasszikus akut fül-orr-gégészeti kórképek tünetegyüttese. A nem náthás, a hétköznapi értelemben nem hurutos gyerekeknél is rendkívül gyakran találtunk a GOH-val eltérést, az anamnézisben és fizikális vizsgálattal pedig a felsorolt tünetek valamelyikét. Hurutoldás után, vagy azt követően az orrmelléküreg rendszeréből történő vákuumtechnikán alapuló Proetz-eljárás alkalmazásával a GOH-eredményekben jelentős javulás volt mérhető heteken belül. A nagyszámú adat retrospektív feldolgozása folyamatban van.

Húsz óvodás gyerek (8 lány, 12 fiú, 5,5 éves és 7,0 éves kor közöttiek) GOH-vizsgálati anyagát dolgoztuk fel. A GOH-eredmények – korábbi tapasztalataink alapján – minden esetben az orrmelléküreg-rendszerben rejtetten meghúzódó hurutra hívták fel a figyelmet. A vizsgálatot követően a gyermekek szülei írásos értesítést kaptak, amelyben a hurutoldásra vonatkozó javaslatot kaptak. 

 

  1. ábra. A beszédhallás eredményei az első vizsgálatnál. (A jobb és bal fül eredményei külön-külön feltüntetve)

 

2. ábra. A beszédhallás eredményei a hurutoldás befejeztével

 

Az adatokból látható, hogy a hurutoldást követően egy gyereknél sem kaptunk 60%-nál gyengébb eredményt. Az egyértelmű javulást mutatja a 100%-os teljesítmény megjelenése, ami az állapotfelmérésnél egyetlen gyermeknél sem fordult elő. 15 gyereknél 80%-os vagy ennél jobb eredményt mértünk a nyákoldó terápia befejeztével. A gyerekek kizárólag hurutoldást kaptak, illetve a szülők otthon a váladékot porszívó orrszívóval szívták le – útmutatásunk szerint. A hurutoldási idő alatt a beszéd dekódoló folyamataiban változás nyilvánvalóan nem történhetett. Más lett a hangrezgés átalakítása azáltal, hogy a váladékot eltávolítottuk, a dobhártya-hallócsontlánc-fülkürt működése átalakult. A jobb működés következtében a jelátalakítás pontosabbá vált, így a dekódoló folyamatok nem torzított információt, hanem a fülhöz jutott hangrezgésnek megfelelő jelet dolgozták fel.

ÖSSZEFOGLALÁS

A beszédfeldolgozási folyamatok fejlődése során (hatéves kor előtt) a jelátalakítást befolyásoló hurutok nagy valószínűséggel késleltetik a beszédpercepció érési, működési folyamatait is. A hatéves kor után kialakuló hurutos állapotok a beszédpercepció aktuális működését rontják, utóbbiak a hallás rendezése után ismét megfelelően működnek. Minden esetben eldöntendő, hogy a küszöbaudiometriás lelet alapján „ép halló” gyerek valóban ép halló-e a szinuszhangnál összetettebb, komplex hangjelenségek jelátalakításának tekintetében (háttérzajban) is. Az agy dekódoló folyamatait vizsgáló kutatásoknak fokozottan figyelniük kell a gyerekek jelátalakításának minőségére.

A tanulási zavarok (pl. diszlexia) ellátási gyakorlatában ugyancsak nagyobb jelentőséget és figyelmet kell adni a jelátalakítási zavarok felismerésének és kezelésének.  

IRODALOM

Balázs B., Gósy M., Szabó I., Dobi I. 1997. A G-O-H, a küszöbaudiometria és a tympanometria eredményeinek összehasonlítása gyermekkorban. Fül-orr-gégegyógyászat ,43, 189–194. 

Csépe V. 2002. A szóvakságtól a diszlexiáig. In Martonné T. M. szerk.: Fejlesztő pedagógia. 139–159.

Csépe V. 2006. Az olvasó agy Budapest, Akadémiai Kiadó. 

Csépe V. 2007. Azonos vagy különböző? Beszédészlelési és olvasási zavarok: diszlexia és SLI. In Gsy M. szerk.: Beszédészlelési és beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Budapest, Nikol, 164–171. 

Fent Z. 2007. A hallószerv, a hallás folyamata, zavarok. In Gósy M. szerk.: Beszédészlelési és beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Budapest, Nikol, 44–58.

Gereben F. 1995. A tanulási zavar jelenségkörének gyógypedagógiai pszichológiai értelmezése. In Zászkaliczky P. szerk.: „.…önmagában véve senki sem. ” Tanulmányok a gyógypedagógiai pszichológia és határtudományainak köréből. Lányíné dr. Engelmayer Ágnes 65. születésnapjára. Budapest., Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 216–246. 

Gósy M. 1995. A beszédészlelési és beszédmegértési folyamat zavarai és terápiája. Budapest, BGGYTF. 

Gósy M. 1995/2006. GMP-diagnosztika. A beszédészlelés és a beszédmegértés folyamatának vizsgálata, fejlesztési javaslatok. Budapest, Nikol Kkt.

Gósy M. 2002. A beszédészlelés és beszédmegértés folyamatának zavarai. In Martonné T. M. szerk.: Fejlesztő pedagógia. 117–139.

Gósy M., Horváth V. 2007. Óvodások és olvasási nehézséggel küzdő kisiskolások beszédhallása. In Gósy M. szerk.: Beszédészlelési és beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Budapest, Nikol, 84–104.

Hochenburger E. 2003. A gyakorlati audiológia kézikönyve. Budapest, Kossuth Kiadó. 

Katona G. 2003. Sinusitis gyermekkorban http://www.medlist.com/HIPPOCRATES/V/1/036main.htm (letöltve 2008.11.02.)

Mertz K. 2002. Az orr- és orrmelléküregek betegségei. In Maródi L.: Gyermekgyógyászat. Budapest, Medivina, 588–590.

Schneider J., Simon F. 2007. A beszédhallás diagnosztikája. In Gósy M. szerk.: Beszédészlelési beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Budapest, Nikol, 104–113.

Megjelent:In  M.Tamás Márta Szerk.:Fejlesztőpedagógia Budapest, Elte Eötvös Kiadó 193-203.

pastedGraphic.png