Tanulási zavar, olvasási nehézség

Tanulási zavar, olvasási nehézség

Miért tanul meg nehezen írni, olvasni, számolni a gyerek? A gyakorlás a kulcs a jó eredményekhez?

Korunkban a szülők és pedagógusok egyaránt érzékelik, hogy gyermekeink  közül egyre többen tanulnak meg nehezebben írni, olvasni, számolni. Tehetetlenül nézi ezt a szülő, az óvónő, a pedagógus egyaránt. Mindenki keresi a hibát, ki másban, ki a saját nevelési módszereiben, ki a saját oktatási módszereiben, ki a gyerekben. Jó szándékkal próbál segíteni a szülő, a pedagógus, s a szakemberek. S a sok segítő kéz mellett  gyerekeink kudarcait enyhíteni nem tudjuk. ”Segítségünk” gyakorta abban merül ki, hogy a gyereket sok gyakorlásra kényszerítjük, mert meg vagyunk róla győződve, hogy a gyakorlás önmagában meghozza az elvárt jó eredményeket. S ha  a várva-várt  eredmény nem jelentkezik, akkor ismét hibást keresünk, a szülő a pedagógusban és a gyerekben, a pedagógus a szülőben és a gyerekben. A felnőttek között ott áll a gyerek, minden szorongásával, megfelelni vágyásával, sokszorosan megélt kudarcaival, melyek az évek folyamán összegződnek. A gyerek elveszti tanulási kedvét, nem okoz a tudás megszerzése örömöt, az iskola a fejlődés gátjává válik.

 Sokszor észre sem vesszük, hogy a gyereknek segítségre lenne szüksége, szorong, és súlyos kudarcként éli meg az iskolai nehézségeit, olvasási, írás-, netán számolási problémáit. Nem vesszük észre, mert nincs, ami a rosszabb jegyeken kívül egyértelművé tehetné, hogy baj van. S ha rosszak a jegyek, nincs ami megmutatná, hogy mi okozza a problémát. S még jó jegyek mellett is szoronghat a gyerek, még jó teljesítmény mellett is élhet állandó stresszben, feszültségben. Ilyenkor pedig nincs az a felnőtt, aki tudná, mi rejtezik a háttérben, mit él át a gyerek, milyen gondolatok foglalkoztatják, mennyire kilátástalannak tartja az iskolai helyzetét. Nem tudjuk, hogy a gyerek mennyire retteg a megszégyenüléstől a felnőttek, a társak és önmaga  előtt. Nem tudjuk, hogy a látszólag oktalan hangulatváltozás, agresszió, dühkitörés mögött mi rejtezik. Nem tudjuk a szervi baj nélkül megjelenő fejfájás, hasfájás, székrekedés, hasmenések, éjszakai bevizelés, gyakori vizelés, körömrágás, és különböző testi tünetek hátterét.  S ha nem tudjuk, segíteni sem tudunk.

A felnőttek megpróbálnak segíteni, ki-ki a maga módszerével. Az orvos vért vesz, röntgen felvételt, CT, MRI vizsgálatot végez, hallást, látást vizsgál, sokszor kórházi kivizsgálásra kerül sor. Többnyire azonban semmi szervi elváltozás nincs a háttérben. A pszichológus az általuk használt vizsgálati módszerekkel kis eltéréseket talál, amely azonban  nincs arányban a gyerek kudarcaival. Az értelmi képesség felmérésénél átlagos, vagy az átlagost meghaladó értékeket mérnek. A problémát a figyelmetlenséggel és lassúsággal azonosítják, melynek okára, és a teendőkre senki nem tud gyógyírt. A gyermek eltérését, gondot okozó problémáját, idegrendszeri fejlődésének „működési másságát” az orvos, a pszichológus, a gyógypedagógus, a logopédus, a pedagógus sem tudja a saját szakértelme segítségével feltárni, mert szakterületének vizsgáló és javító/gyógyító módszerei nem alkalmasak erre. A pedagógus megpróbál több-kevesebb türelemmel gyakoroltatni, gyakorolni azt, ami nem megy. Ismételni egyszer, ötször, tízszer, sokszor. S az ismétlés hiábavaló, a gyakorlás után is újra és újra ugyanazok a  hibák fordulnak elő. A szülő végtelen türelemmel próbál együtt tanulni a gyerekkel, segít neki, kikérdezi, felolvassa az anyagot. Minthogy lassan megy az olvasás, az írás, gyakran a szülő megcsinálja a gyerek helyett a feladatot, mert sajnálja, hogy  a gyereknek nincs gyerekkora. A mindennapjai a délelőtti iskolával, aztán az estig tartó tanulással telnek. S mindezek ellenére a gyerek nem teljesít úgy, mint az tőle elvárható lenne. A szülő érzi, hogy mi lenne a reális teljesítmény. Tudja, hogy a gyerek képességei alapján milyen teljesítmény lenne elfogadható. De ez a teljesítmény  a megterhelő tanulás, gyakorlás, pótórák ellenére sem jelentkezik. S a gyerek helyzetét csak rontja, ha a szülő elveszti türelmét, s elkeseredésében, szégyenében szidni, vádolni, hibáztatni kezdi a gyereket. Szidja, hogy nem figyel, hogy lusta, hogy nem akar. Pedig a gyerek teljesítőképességének határán próbál megfelelni a szülő és pedagógus elvárásainak. Mindent megtesz a maga módján. Nem tehet róla, hogy a probléma gyökereinek ismerete, a valós segítséget nyújtó fejlesztés hiányában bármit csinál,  bármennyi ideig, lényegében  nem változik semmi. Az idegrendszer, a háttérben megbújó láthatatlan érési folyamatok csak meghatározott impulzusokra, ingerekre reagálnak.

Megkönnyebbülést adhat pedagógusnak, szülőnek egyaránt, hogy van mód megtudni a gyerek problémájának igazi okát. Van segítség, amely a gyerek tanulását könnyíti, elért eredményeit a képességeinek megfelelő szintre javítja. A szülőt megnyugtatja, hogy nem az ő nevelési módszerében van a hiba és a pedagógusnak is bizonyítja, hogy nem hibás, nem ő alkalmaz rossz didaktikai módszereket, elveket. Mindenki számára egyértelművé válhat, hogy a gyermek nem oka, hanem vétlen elszenvedője a kialakult áldatlan helyzetnek.